Otthonodstílusod

 Néha hosszabb az út és kanyargósabb, mint amire számítunk. Időt kell szánni rá, felmérni a valós igényeket és a legfontosabb, hogy csak az igazira szabad lecsapni.

A bejegyzés apropója az, hogy februárban 1 éve lesz, hogy beköltöztünk az otthonunkba, egy kb. 90 éves házba, amely „romjaiból” - felesleges az idézőjel :-) - 3 év alatt éledt újjá, egy komoly csapatmunka eredményeként. Hogy kikből állt ez a csapat és mi lett a végeredmény, arról majd egy további részben. Először lássuk, hogy bukkantunk a mi mesebeli házunkra.

Az, hogy ki- milyen élethelyzetben adja a fejét ingatlankeresésre, az nagyon különböző lehet. Nálunk a következő volt a felállás: 2 kisgyerekkel éltünk egy viszonylag kis lakásban - 59 nm + 30 nm városra néző szinte full panorámás terasz - ,amelyet az adottságai miatt rettenetesen imádtunk és még ma is képes vagyok könnyes szemmel visszagondolni rá, már csak azért is, mert végül oda tértünk haza a kórházból 3. kisbabánkkal is. Tudtuk azonban, hogy a gyerekek nőnek, az igényeink változnak, és előbb vagy utóbb költöznünk kell.

Az idő különösebben nem sürgetett minket, de mi „ki akartuk fogni” a nekünk legmegfelelőbbet, így elkezdtünk nézelődni nagyjából a 2. gyerekünk születése körül. De mit is kerestünk?

Nem volt túl kidolgozott a koncepciónk. Mindössze annyit fogalmaztunk meg, hogy nekünk ez a nagy teraszos megoldás nagyon bejön, így hasonló adottságú, az akkorinál kb. másfélszer nagyobb lakás lesz a keresésünk célja. Jónéhányat végigböngésztünk a neten, de addig el sem jutottunk, hogy élőben is megnézzünk akár egyet is. Ennek az oka, hogy azokban az új lakóparkokban, ahol ilyen jellegű lakásokat építenek nagyon „furcsán” alakultak a rendezési tervek - Sopronról van szó. Egyáltalán nem találtunk akkoriban olyat, ahol tuti nem építkeznek majd a bazi nagy teraszunk elé elfoglalva az értékes kilátást, vagy a szomszédos épület ne karnyújtásnyira lenne. A kivitelezőkről és munkájuk minőségéről hallott rémtörténetek pedig egyenesen elborzasztottak minket. A lényeg, hogy nem leltünk megoldásra lakásfronton.

Így az eredeti elképzelést elengedtük, helyette elkezdtünk építkezésben gondolkodni. Egymást böködve bíztattuk a drága Férjjel, hogy menjünk a város agglomerációja felé és talán lesz egy megfelelő telek a számunkra, ahol valóban az alapoktól kezdhetjük. Végül meg is néztünk egy-két lehetőséget konkrétan. Sőt, voltunk egy házban is, amely egy az általunk megnézett telek szomszédságában épült, de itt is kiábrándultunk. Először is nagy kérdés volt, hogy mikor lesz a sártenger helyett aszfalt. (Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a 3 gyerekkel ovi után a sárban dagonyázunk és mi leszünk Varacskosék a szomszédból! :-)) Hát igen, a szomszéd nem karnyújtásnyira volt ugyan, de nem sokkal messzebb, és ahhoz, hogy igazán a saját udvarunkat élvezni tudjuk, gyakorlatilag körbe kellett volt barikádoznunk magunkat sövénnyel vagy örökzöldekkel, de mi ezt nagyon nem tudtuk elképzelni. Szerettünk volna a szemünkkel a távolban kalandozni, miközben a reggeli kávét szürcsöljük a teraszon. Ezekben a lakóövezetekben ez pedig nehezen megoldható, nem az ilyenfajta igényekre épülnek ezek a koncepciók.

(A kép csak illusztráció.)

Na, ezek után már elgondolkodtunk azon, hogy ennyire nem tudjuk, hogy mit akarunk? Aztán lassan kezdett összeállni a kép. Mi a drága Férjjel vidékiek vagyunk. Nem vidéki városból, hanem a vidék vidékéről származunk és az, amit keresünk az ott van, ahonnét jövünk. Hiába is éltünk évekig a városban, nekünk az otthont jelentő házat ott kell keresni.

 A keresést földrajzilag így áttettük azokra a falvakra, ahonnét min. 1 várost fél órán belül elérünk, de max. 1 órára akár többet is. (Ez a munkahely, beváráslás, ügyintézés, orvosi ellátás stb. miatt.) Azt is beláttunk, hogy itt a nyugati határszélen ezek a kisebb falvak az osztrák munkavállalási lehetőségek miatt nagyon népszerűek lettek, ráadásul a magas soproni lakásárak következtében a városiaknak egy hulláma  is elindult ebbe az irányába. Így a kereslet növekedés miatt újabb és újabb építési telkek kerültek kijelölésre, de ezek a gyakorlatilag ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mint amelyet Sopron "kertvárosi" részein találtunk. Teljesen csupasz, max. 1000 nm-es telek, földes út.

Így a végső(?) elképzelés az lett, hogy veszünk egy 70-80-as években épült házat, vagy akár régebbit, amely szerkezetileg jó állapotú és egy szép utcaképpel is rendelkezik, plussz nekem bekattant még 2 szempont: a ház frontja, ne az utca síkjában húzódjon, hanem beljebb és jó sok zöld - főleg bokor, fa - vegye körül. (Elég konkrét elképzelések lettek, ugye? :-))

(A kép csak illusztráció.)

Szóval elkezdtük neten vadászni ilyen típusú házakra. Megnéztünk néhányat egy építésszel, akivel jól átbeszéltük a helyzetünk és bíztatott is minket, hogy egy jó állapotút a saját képünkre alakítani vagy egy újat építeni, anyagilag sem mindegy - ekkor a CSOK-ot már beharangozták, de a részletek nem voltak ismertek. Aztán kifordultunk az első háztól, aztán a másodiktól és a harmadiktól….és ebben a veszett keresésben én már nagyon bele akartam látni, hogy „igen, ez jó lesz”, „ na, ezt vegyünk meg”, „ez jó lesz, mit szóltok”.

És emlékszem mikor ez a bizonyos építész-barátunk valami olyasmit mondott, amiből nekem/nekünk leesett, mi az OTTHONunkat keressük, amely majd első látásra magával ragad és a főszempontok mindegyikének megfelel!

Ekkor már kb. majdnem 1 év telt el azóta, hogy elindult a keresési projektünk. Végül rájöttünk, hogy a keresési módszeren is változtatnunk kell. Számtalan alkalommal autóba vágtuk magunkat és elkezdtünk furikázni a kijelölt falvakban, amíg a gyerekek a hátsó ülésen aludtak, és ha egy utcakép megtetszett, akkor bekanyarodtunk és kerestük azt a kissé elhagyott, eladó felirattal rendelkező házat, amely álmaink otthona lehetne. Leginkább a zsákutcákat szerettük. Valahogy mindig zöldebbnek, szebbnek hatottak. Ha viszont az utcában egy lila, sárga, zöld, kék házsort láttunk, akkor ejtettük. Ilyenek vagyunk. Ez van!

És akkor jött egy zsákutcában egy vaskapu, háttérben egy óriási dzsungellel, és az épület valahol beljebb épphogy csak felsejlett…..